Halkan kopogtak a léptei, ahogy végigsétált a folyosón. Hideg kőpadlón lépdelt, a folyosó végén jobbra kell fordulni – megnézte a bejáratnál, hogy merre van a tárgyalóterem. A kapuban a biztonsági szolgálat is kedvesen segített a tájékozódásban, rövid táskaellenőrzés, aztán mehetett is. A sötétkék blézer volt rajta hozzáillő kék nadrággal, csíkos blúzzal. Lábán bokacsizma. Nem nézett rá az órájára, amikor befordult a folyosón, időben indult a munkahelyéről, tudta, hogy ő ér oda először. Kettőjük közül csak a férje volt az állandó késő, nem is ő lenne, ha most nem késne. Felnézett, és látta, hogy ott ül a tárgyalóterem ajtaja mellett elhelyezett padon. Groteszk volt a látvány, a februári nap halványan pislákolt a folyosóra, elnyújtott árnyakat vetett a padlón, a folyosón parkba való padok, az egyiken egy férfi. Nem tévedés, az ott a férje, sápadt, mintha hirtelen megöregedett volna, abban a fekete pulóverben ül, ami olyan, mint egy vékony dzseki, az anyjától kapta, amikor legutóbb nála jár. Juli már akkor is utálta azt a ruhát, amikor hazament benne. Abban a 8 napban amíg még nála lakott, szinte le sem vette. Mindig abban ment el otthonról, a nőjéhez is, hazahozta rajta a parfümje illatát, de főleg azt a tolakodó öblítő szagot, amiben kimosta a ruháit, Julinak hányingere volt tőle. Nem tart már sokáig, gondolta, eljött ez a nap is, mindjárt jönnek, hogy szétválasszák őket. Ültek egymás mellett a padon, csak klisékről beszéltek, Juli nézte a kopott fekete farmert és az utált pulóvert, meg akart szakadni a szíve, hogy hiába tett meg mindent, ennek a házasságnak mégiscsak vége lett. Közéjük ékelődött az elmúlt hónapok süket csöndje, amikor már nem egyfelé mentek, már nem is akartak. Közéjük ékelődött a sok ki nem mondott szó, a sok üres ígéret és fogadkozás, az a borzalmas öblítő illat, a veszekedések, az eltitkolt programok, az a véletlenül meglátott „szeretlek” üzenet és az arra érkező pökhendi magyarázat, és megannyi közös emlék. Felületesen társalogtak, a férje azt bizonygatta, milyen jól tette, hogy otthagyta a munkahelyét. Juli nem győzködte, nem érdekelte, nem mondta, hogy szerinte ez a hülyeség, közben hitte is, nem is, amit hallott. Nem volt ebben újdonság. A bíró késett. Bő tíz percig vártak, amire beloholt egy fiatal, szemüveges férfi, még csak a ruhája sem volt talár vagy a filmekből megismert hasonló ruha, ingben volt, zakóban, kezében pár papír, ennyi egy házasság. Juli úgy hallotta egy barátjától, hogy lesz majd legalább egy írnok, és a teremben egymással szemben ülnek majd, de itt senki nem jött kísérőnek. A bíró elnézést kért, bemutatkozott, beengedte őket a terembe, becsukta az ajtót, majd a pulpitussal szemben egy padra mutatott, hogy üljenek oda egymás mellé. Leültek. Elkezdődött az utolsó, közös felvonás. Volt valami szívfacsaró ebben az egész helyzetben, valami sorsszerű, hogy amíg az igent több tucat családtag, ismerős, barát, kolléga előtt mondták ki, addig a válás mindösszesen hatszemközt zajlik. A bíró elmondta, hogy felvételre mondja a tárgyalást, utána gépelik majd le. Aztán elkezdett keresni egy kábelt, segítséget is kért. Abszurd helyzet volt. Juli és a férje éveken keresztül a zenekaruk próbái, fellépései, utazásai és a hétköznapok során is vagy több százszor kerestek, majd tekertek fel kábelt, a bírósági kábelkeresés pedig annyira képtelennek tűnt, hogy elkezdtek nevetni. Összenéztek. Cinkosan, mint előtte sok évig tucatszor. Összenéztek nevetve, de most utoljára. A közjáték feloldotta a maró csendet. A bíró maga elé mondta a szöveget, törvények, paragrafusok, válóperes felvezetés repkedtek Juli fejében, csak követték egymást a szavak, amikor a bíró megkérdezte, biztosak-e abban, hogy el akarnak válni. Juli rögtön, határozottan válaszolt: igen. A férje csak pár másodpercet csúszott a válasszal, talán kicsit halkabban mondta, mintha megvárta volna, tényleg meri-e Juli másodszor is mondani az igent. Merte.