Csillámom azt mondja, megváltozott a hangom, amióta PiciLá megszületett. Talán lágyabb lett, talán közelebbi – én viszont elfelejtettem megkérdezni, mire gondol pontosan – mert hogy belülről nem hallom, hogy másabb lenne. Persze nem a beszédhangomra gondolt, hanem a blog hangvételére. Amúgy ez abszolút elképzelhető, hiszen 4 éve indult a blog, közben mindenféle dolgok alakultak, én… Read More Anya vagy? Érzékenyebb vagy!
Miközben ezt a bejegyzést írom, ülök a kiságy mellett, rá-ránézek hol mosolygva, hol aggódva, hol csak eltűnődve PiciLára, aki közben halk hangon gagyog – utolsó küzdelem az álom ellen -, és közben arra gondolok, hogy miért is ilyen fene nehéz ez az egész anyaság. Nem arra gondolok, hogy nem alszom normálisan hetek óta (pedig tényleg… Read More Ez a legnehezebb az anyaságban
Paraanyának lenni nem választás kérdése. Vagy alapból az vagy, vagy nem – de ha egyszer megnyered ezt a (nem túl) kitüntető címet, soha többet nem szabadulsz. Gyakorlott gyermeket nevelő barátaim amúgy is azt mondják, a baba születését követően úgyis mindig lesz valami, amin aggódhatsz (kb. 3×18 éves koráig, és még azt követően is), a konkrét… Read More Szégyelljem, hogy paraanya vagyok?
Amikor nem úgy alakulnak a hétköznapok, ahogy elterveztük, bizony szembe kell nézni a valósággal, vagy legalábbis azzal a képpel, amit valósnak tartunk a saját életünkben. Például azzal, hogy ma este nincs vacsora, holnapra nincs ebéd, a szennyesruhatartó csak úgy dagad a bedobált holmiktól, a vasalatlan valamilyen csodára vár, és a mosogatógépbe sem tüntette el senki… Read More Mitől vagyok jó feleség?
Elismerésre már pedig szükségünk van. Mindenkinek. És nem csak akkor, amikor a gödör alján érezzük magunkat, akkor is, ha minden rendben van körülöttünk. Mindez a Liebster Blog Award kapcsán jutott az eszembe, amikor az általam díjazott egyik blogger azt írta, különösen jól esik neki most az elismerés, amikor lent van, mert adott neki egy lökést felfelé.… Read More Díjat mindenkinek!
Te is utálod, amikor mások a telefonjukat nyomkodva, fel se nézve, kijelzőbe bújva közlekednek, miközben – a szó szoros értelmében – az orrukig se látnak, neked pedig kerülgetned kell őket? Figyeled, hogy csak lehajtott fejjel járnak, és direkt nem néznek fel? És azt látod, hogy közben mégis kinyílnak, és levetkőzik a tipikus magyar virtust – hogy… Read More Két ember között a legrövidebb út az okostelefon. Ja nem, a mosoly!
Van az a közmondás: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” – én pedig egyre inkább érzem, hogy igaz a népi bölcsesség. Persze ez nem csak és kizárólag a külső jegyekre vonatkozik (mégis csak van egy apám is, szóval valamelyest rá is hasonlítok), hanem szokásokra, belső tulajdonságokra. És ahogy telnek az évek, látom, érzem… Read More Úristen, olyan leszek, mint anyu!
D. Tóth Krisztát én akkor szerettem meg, amikor még szerkesztő-riporter-műsorvezető volt, és szépen lassan sikerült követni a pályáját (szigorúan a képernyőn keresztül), publikációit, majd akkor is, amikor a televíziózásnak búcsút mondott, és az írás felé fordult. Mindig szimpatikus volt nekem, és kíváncsian vártam, amikor beharangozták első megjelenő – felnőtteknek szóló – regényét, a Jöttem, hadd… Read More Húszezer éjszaka D. Tóth Krisztával
Delírium. Elsőre főként egy brüsszeli kocsma jut eszembe (jó kis hely, igazán hangulatos, több tucat remek belga sörrel), másodszor pedig maga a szó jelentése, mint önkívület, tudatzavar, de biztos nem a szerelem. Elsőre nem. Másodszor sem. Nem gondolom, hogy a szerelem tudatzavar, de lehet már nem gondolom, férjes asszonyként (hú, micsoda nagy szavak) bizony nem… Read More Az a bizonyos delírium
Sok aktív nap után csendben keresi az ember magában a katarzist, a megnyugvást élményét, az önnön vállon veregetés jogosságát, helyette pedig üres csend marad, mardosó hideg (vagy meleg, ez az éppen elfogyasztott étel-ital minőségétől függ), és az érzés, hogy kiönthessük valakinek (inkább valakire) a bent kavargó zagyvalékot. Ott volt például a hétvégén a sör. Nem… Read More Hétvégi szűrő