Azóta motoszkál bennem ez a mondat, amióta láttam a Don’t look up! (Ne nézz fel!) című filmet, Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence moziját a vészesen gyorsan közeledő és biztosan a bolygóba becsapódó üstökösről. Nem a konkrét jelenetre gondolok, amikor a film utolsó kockáinak egyikén ez a bizonyos kijelentés elhangzik, hanem az egyszerűségében rejlő igazságra.

Megvolt mindenünk.

És tényleg.

Manapság, amikor egy beszélgetésben nem lehet elmenni a covid mellett, amikor az emberek elvágyódnak, más munkát, nyaralást, utazást, mindig valami többet, valami újabbat, valami egészen mást áhítanak, mint ami van az életükben, sokszor észre sem veszik, hogy megvan mindenük. Persze tudom, az egész emberiségre vonatkozóan nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindig minden mindenhol rendben van, de nem is kell.

Egyszer valaki – az élete egy elég nehéz szakaszában – azt válaszolta egy egyszerű „hogy vagy?” kérdésre, hogy jól van. Nem csak afféle kikerülős frázis volt ez, mint amikor le akarunk valakit rázni, és megszokásból oda vakkantjuk ezt a két szót (tudván, hogy további kérdések ezzel elkerülhetők, nyilván nem annyira bátor a másik, hogy bele merjen kérdezni – pláne, ha nem hozzánk közel álló, vagy nem is érdekli különösebben a felelet). „Van két kezem, két lábam, van munkám, van otthonom, egészséges vagyok” – tette hozzá. Sokáig hallottam ezt a választ belülről, főleg akkor, ha valami nehézség vagy komoly kihívás akadt az életemben. És sokszor válaszoltam ugyanígy.

Most ez a mondat kattog bennem. Megvolt mindenünk.

És tényleg.

Mert hiába elégedetlenkedünk a munka, a magánélet, az otthonfelújítás, a hobbi vagy bármi miatt, amíg az alapvető dolog megvannak, sőt továbbmegyek, rendben vannak, addig nem igazán vannak kérdések. Persze, én is vágyom dolgokra. Én is szeretnék utazni. Sokat utazni. Világot látni, kirándulni, gleccsertavak között csavarogni, történelmi műemlékeket csodálni, kultúrákat megismerni. Szeretnék többet olvasni, még többet tanulni és tapasztalni a világról, a gyerekemmel még többet együtt lenni, élményt szerezni és megosztani. De ezek nagy többsége – bizonyos területeken nyilván anyagi korlátokkal – rajtam múlik. Az időbeosztáson, a szervezésen, a tervezésen, a pillanat megélésén.

Nem azt akarom mondani, hogy most aztán mindenki szépen üljön le és szálljon magába, mennyi mindene is van, de azt hiszem, néha nem ártana leltárt csinálni magunkban, hogy lássuk, baromi szerencsések vagyunk. Ha van, akit szeretsz és van, aki téged szeret, ha tudsz vele időt tölteni, ha a hétköznapokban van egy icipici dolog, amivel tudsz magadnak örömet szerezni (legyen az sport, olvasás, baráti beszélgetés), van egészséged, munkád és otthonod, szinte mindened van.

Persze, ha holnapután a már fent emlegetett filmhez hasonlóan egy természeti katasztrófa fenyegetne (mondjuk a kihalással), azért nyilván nem üldögélnék ennyire nyugodtan a monitorom előtt. Sőt, valószínűleg nem a monitor előtt üldögélnék. De manapság, amikor szinte minden nap eszembe jut ez a mondat, emlékeztetve az élet törékenységére és az állandó rohanás miatti fáradtságra, figyelmetlenségre, türelmetlenségre, meg kell állnom egy percre és átgondolni, hogy a lényeg ebben a két szóban van: megvan mindenünk.