2000 hét. Azt mondják, valószínűleg ennyi van hátra. Persze a valószínűségszámítás nem számol a jelen politikai, gazdasági helyzettel, az egyéni sajátosságokkal, a genetikával, a forrongó, füstölgő világgal, ami odakint van.

2000 hét. Idén vagyok 40, szóval a 2000 hét teljesen helytálló.

Tegnap egy nagyon inspiratív rendezvényen voltam, Dr. Füredi Júlia szervezetpszichológus beszélt közel 50 nőnek arról, hol van a helyük. Talán nem is nekik kellett volna erről beszélnie, hanem a férfiaknak. De visszagondolva úgy érzem: mégiscsak nekik, hiszen ők azok, akik bizonyos tekintetben változást tudnak elérni – ha saját magukkal kezdik a sort. 

Ez ugyanis a kiindulópont. Dr. Füredi Júlia rendkívül szórakoztató, okos előadásán nem kliséket puffogtatott, gondolatot ébresztett. Nem keveset. Többek között a „hűha” élményt kiváltó repülőgépes történettel/hasonlattal: amikor a légnyomáscsökkenés miatt leeső maszkok használatára hívják fel a figyelmet, senkinek nem kérdés, hogy miért magunkra kell rakni azt a maszkot, megelőzve az időseket és a gyerekeket. Mindenki érti, hogy azzal nem tudunk segíteni, ha a többiek megmentése után végül mi kékülünk el. De ezt a gyakorlatot a repülőgépről leszállva elfelejtjük. Azonnal. A lépcsőn.

És tényleg. Pedig hányszor hallottuk már magunk is, „ha anya jól van, a család minden tagja jól van”. De csak mint felesleges közhelyt kezeljük. Generációs hagyomány, évszázados szokásjog, hogy először a többiek és majd, majd, a legvégén a nő. Közben millió meg egy szerepnek kell megfelelni. (Nekem például van egy “cseppke“ táskám, ezzel a felirattal: „Anya vagyok / anya, bejárónő, szakács tanár, ápolónő, tréner, sofőr, mesemondó, szörnyölő, tervező, szervező, dekoratőr, kézműves, legjobb barát, párhuzamos feladatmegoldó, álomnő / & én csinálok minden szart.” Nem is akarom ragozni.

Szóval rajtunk múlik, mondja Dr. Füredi Júlia. Ha magunkat előrébb soroljuk, ha elengedjük a saját és a társadalmunk elvárásait, sikerülhet. Megfelelő önismerettel. És itt kapcsolódik a már emlegetett 2000 hét, az életünk fele, mert hogy Oliver Burkeman 4000 hét című könyvében pontosan erre, az élet rövidségére hívja fel a figyelmet. 4000 hét – nagyjából 80 év. Ennyi jut nekünk itt a Földön. És a nagy felébredés, a 40 körüli életközepi válság, a nagyjából 2000 hét riasztóan kevés léte ébreszti fel sokszor az ember (lányá)t, hogy bizony, az életet élni kell. Jól megélni: magunkra figyelve, a jó kapcsolatokban és jó munkahelyeken, jó ötletekkel és jó érzésekkel. Ez csak kellő önismerettel, önmagunkat előre helyezve, túlzott elvárások nélkül sikerülhet.