Emlékszik még valaki, milyen volt az élet a mobilok nélkül? És arra, milyen volt Facebook nélkül? Előbbire még csak-csak (mégiscsak egy új korszak kezdődött az életünkben), utóbbi azonban olyannyira az internet terjedéséhez datálható, hogy talán még évet sem tudnánk mondani, ami a kezdetet illeti. Néha előkerül ez a téma a baráti beszélgetések során is: milyen volt, amikor anélkül értünk időben haza, hogy sms-t küldtünk volna, vagy hogy egy nyaralásról csak akkor kaptunk helyzetjelentést, ha megérkezett a képeslap – két héttel a hazaérkezés után. (Bár ez most nem tartozik a tárgyhoz, én amúgy is bírom a képeslapokat, itt írtam róla korábban.)
Egy hét Facebook nélkül – ez a kísérlet címe és témája, és csak azért fontos, hogy leszögezzem, ez a második teljesen független nap, mert már nem a napi tevékenységek foglalkoztatnak, hanem általánosan a jelenség. Mert hogy a szociális háló nélkül az ember kicsit újra belekóstol a szabadságba. És a függetlenségbe. Megszabadul a kényszerességtől. A beszámolás kényszerétől. A visszajelzések gyűjtésének kényszerétől. Mert valljuk be, a legújabb frizuránkról készített fotót nem (csak) azért tesszük ki, mert nekünk annyira tetszik. És nem csak azért közlünk fotókat a legutóbbi kirándulásról, mert mi szeretnénk rá visszaemlékezni. Nem azért dokumentáljuk precízen a napi lefutott kilométereket, mert online edzési naplót vezetünk. Hanem mert görcsösen várjuk a visszajelzéseket, a lájkokat, a gratulációkat, az elismerést. Online mércét használunk: hányan, mikor és hogyan látták a posztot, ezáltal mérhetjük népszerűségünket, teljesítményünket, társadalmi és főleg szociális aktivitásunkat, barátaink (?) és követőink (?) számát.
Azt nem állítom, hogy ez száz százalékosan baj. (A kérdéssel eleget foglalkoznak a pszichológusok és a szociológusok, majd ők megmondják, jó-e ez nekünk.) Csak azt mondom, hogy a kialakítunk egy második, virtuális életet, amikor mindig utolérhetők vagyunk, amikor nem csinálunk semmit – csak úgy. Nem vagyunk szabadok. Függünk a hálózattól és másoktól. Most komolyan? Nektek hány ismerősötök van? És abból hány köszön az utcán? Hányan vannak közülük, akivel szoktatok beszélgetni? És hányan vannak azok, akiket még sosem láttatok?
Emlékszem, amikor én gyerek voltam, nem volt Facebook. Nem kellett bejelentkezni az akármilyen alkalmazással, hogy melyik játszótéren vagyok, mert az anyukám vagy velem volt, vagy rám látott, vagy később megbízott bennem, hogy oda és azokkal megyek, ahova és akikkel mondtam. Nem azzal foglaltam el magam a nyaralás alatt, hogy 1000 fényképet készítsek, és mindezt posztoljam is, hanem megéltük, tapasztaltuk, figyeltük – és a 36 kockás tekercset jól beosztottuk. Aztán a fotókat előhívattuk és albumba rendeztük. Aztán nem azt méricskéltük, hogy jó-e a beállítás, kiemelte-e az adott szűrő a lényeget, hanem felidéztük az emlékeket. Nem másoknak éltünk – magunknak.
És nem, most nem azt állítom, hogy neki kell menni a haladásnak, a technikai fejlődésnek, nem követelem, hogy mindenki dobja el a telefont, sőt kapcsolja ki a tévét, szálljon ki a kocsiból, soha többé ne utazzon sehová – csak azért, mert volt, amikor így éltünk, hanem azt, hogy mindezt lehet(ne) ésszel is csinálni. Csak egy kicsit álljunk meg, és gondolkodjunk rajta: mikor voltunk utoljára szabadok?
Előzmények:
- Egy hét Facebook nélkül – a kezdet (I. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – első pár óra (II. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – figyelem (III. rész)
Következő bejegyzések:
- Egy hét Facebook nélkül – kukkolás (V. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – unalom (VI. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – a visszatérés (VII. rész)