Őszintén sajnálom, hogy engem egyáltalán nem hoz lázba a nagy nyilvánosságot kapott Oravecz vs. Tibi atya (ál)konfliktus, főleg, hogy mindkettő rendszeridegen nekem. Persze látok néha-néha felbukkanó bölcsességeket mindkét oldalról, de olyannyira nem foglalkoztat, hogy egyszerűen nem értem, miért ezzel van tele a net. Miután mindenki kicikkezte magát és állást foglalt a kérdésben, szerintem beszéljünk inkább arról, mi van a jelenség hátterében, vagyis hogy boldog-boldogtalan állandóan idézeteket osztogat meg a közösségin.

Persze mindenki azt csinál a neten, amit akar. Olyan fotót oszt meg, és azt ír ki, amit csak akar. Ez rendben van. De azért én kíváncsi lennék az egyes történetek pszichológiájára is. Nem tehetek róla, de komolyan kiráz a hideg, amikor idézetek sora ömlik a falamon (tudom, nem kell nézni – ki is próbáltam egyszer a közösségi mentes életet, erről itt olvashatsz). Mert közben arra gondolok, ki milyen hangosan és hány embernek akarja még elkiabálni, hogy éppen mit érez. Mert furcsa módon a szimplán boldog tartalmat meg tudjuk osztani egy hangulatjellel vagy vidám fotóval, ellenben a kudarcokat, sértettséget, szakítást, akármilyen érzelmi zűrt már csak egy-egy találó bölcsesség használatával fejezzük ki.

Értem én, hogy a digitális közléskényszer nagyon is valós jelenség. Amióta napi 24 órában a neten lógunk, egy kávé mellett érintőképernyőt bökködünk, éjszaka a takaró alól sunyin kilesünk, hogy melyik ismerősünkkel mit történt, de főleg, hogy a mi állapotváltozásunkat hányan követték, nem mondhatjuk, hogy nem nőttünk össze a nettel. És azt is értem, hogy olykor jól esik kimondani azt, ami a szívünket nyomja, pláne, ha erre fogékony közönség is akad. (Én ennek ellenére a hagyományos módszerben hiszek, vagyis leülök a barátaimmal és megbeszélem a dolgot. Ugrabugráló szmájlik, lájkok és könnyes szemmel idézett bölcsességek nélkül.)

Arra viszont őszintén kíváncsi vagyok, hogy az állandóan idézeteket osztogató virtuális barátaim mit gondolnak mások idézet-osztogatásáról. Ez alapján mérik a tájékozottságot? Netán úgy érzik, milyen fantasztikus beleérzőképességgel rendelkezik az, aki ezt megosztja? Vagy csak elég egy jól csengő citátum, és már viszik is, hogy az egész környezetük díjazhassa, ők bizony mára egy igazán odaillő bölcseletet találtak? Egyáltalán gondoltak-e már arra, hogy az ilyen típusú közlések mögött ott áll az ember, akivel talán beszélgetni kéne?

A kedvencem egyébként az újonnan feltűnt, saját idézet applikáció. Persze, ez a trend, miután megtudtuk, melyik állatra hasonlítunk a legjobban, ki a lelki társunk, találni kell egy új elfoglaltságot. (Vigyázz Oravecz és Tibi atya – jön az utánpótlás!) Nem mondom, néha én is tudok úgy szólni, hogy saját meghatódottságomban azt érzem, ezt aztán tényleg papírra kellene vetni, de nincs új a nap alatt, szóval inkább nem szórakozom ezzel. 

Mondjuk nézhetjük az egész pozitív oldalát is. Miután a felhasználók nagy része végre megszabadult az iskolában olyannyira rühellt verstanulástól (tisztelet a kivételnek), felnőttként, pusztán önszántából idézeteket kezd el osztogatni. Az már más kérdés, hogy nem a magyar és világirodalomban ismert szerzőktől oszt meg például vers idézeteket, de tulajdonképpen ez lényegtelen is, mert az egész jelenség nyilvánvalóan nem az olvasottságról vagy tájékozottságról szól.

 

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet (hozhatsz idézetet is), oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!