Csendes az éjszaka. Csak egy-egy autó suhan halkan az utcán, a kristálytiszta égbolton fényesen világítanak a csillagok. Csend van, nyugalom van, a kis zöld szobában halkan szuszog a hároméves. Békésen alussza álmát.

Radnótit olvasok. A Hetedik eclogát. És híreket, szörnyű híreket a világból. Tőlünk kicsit több mint 1000 kilométerre, szinte a szomszédban fegyverek ropognak, bombák robbannak. Egy hete tart a háború. A háború, amire nem számítottunk. Mi, a kisemberek biztosan nem.

Viszonylag nyugodt világba születtünk. Olyan világba, ahol még élesen élt a második világháború rém- és árnyképe, ahol tömegek estek áldozatul hataloméhes és még többre vágyó elmék elképzeléseinek, ahol tökéletesen kifordult a világ magából, ahol hagyták, hogy atomot dobjanak le, ahol embertelen mészárlásba kezdtek, küldtek haláltáborba férfiakat, nőket, gyerekeket, ahol egyáltalán nem számított az élet.

Viszonylag nyugodt világ volt. Viszonylag nyugodt csak, hiszen a hidegháborút követően a dél-szláv háború a kilencvenes években, a Közel-Kelet állandó forrongása és a terrorizmus árnyéka mégiscsak itt volt velünk. De mi, Európában mégiscsak burokban éltünk.

Egy hete háború van. Kollektív félelem, hitetlenség, kérdések. Félelem a holnaptól, a terjeszkedő sötétségtől.

Ma éjjel, amikor a hároméves a rózsaszín macija mellett békésen szuszog, gyerekek százai, ezrei vagy egy vadidegen helyen hajtják álomra fejüket – jó esetben a hazájuktól távol, egy békés országban, vagy szüleikbe és egymásba kapaszkodva óvóhelyen, a föld alatt, transzportra váró vonatokon, vagy éppen, hogy működő kórházakban alszanak, ha alszanak és várják a holnapot. És félnek.

Mi is félünk. Én is félek. Nem csak a digitális világ pillanatok alatt információt szóró képességétől, arra gondolva, reggel milyen hírek várnak, hanem attól, hogy a szépen dédelgetett, álmokkal, szeretettel, tervekkel felépített életünkben milyen fordulat következik be. Nincs nap, amikor ne járna a fejemben, hogy ha hirtelen menni, menteni, rohanni kell – érte, a háromévesért, mert meg kell menteni, meg tudom-e menteni. El tudom-e mondani neki elégszer, hogy mennyire szeretem. Tudom-e nyújtani a biztonságot, amit nekem, szülőnek kell nyújtanom, tudok-e higgadt maradni, családot összetartani mindenek felett, avagy bátran kiállni, harcolni, ha kell, megvédeni.

Szörnyű ez a félelemmel átitatott, kollektív tudat. Szörnyű, hogy nem tudod, hogy éjszaka, amikor békésen alszol, valaki valahol nem ad-e parancsot egy tömegpusztító fegyver használatára, pusztán ideológiából vagy elszabadult indulatból nem indít-e támadást tovább és tovább.

Nem tudom, a hároméves érzi-e ezt a feszültséget. Bár a gyerekeknek irtó pontos a radarja, ha nem is tudják megfogalmazni, érzik, hogy valami nincs rendben. És hol vagyunk mi attól, hogy légvédelmi szirénák kezdjenek harsogni éjjel vagy fényes nappal, hogy csak a legszükségesebbet összekészítve felkészüljünk a menekülésre, ha kell? Hol vagyunk ettől? 1000 kilométerre.

Nem tudom, a hároméves mit érzékel. Minden esetre egy hete minden egyes nap, amikor együtt vagyunk, sokkal-sokkal több puszit kap, szorító ölelést, az átlagosnál is többet.

Olyan jó lenne, ha a nagy asztaloknál ülőknek is eszükbe jutna, hogy lehetnének most ők is háromévesek.

A bejegyzés margójára: 2022. február 24-én Oroszország hadműveletet indított Ukrajna ellen. Percekkel a hivatalos bejelentés után (moszkvai idő szerint 6 óra) rakétatámadás érte Ukrajna több területét, a fővárost, Kijevet is beleértve.