Ciki helyzetbe keveredtem a minap. Álltam a metróban szerelvényre várva, amikor elkezdtem bámulni egy fiút. Mert ismerős volt. Arra gondoltam, az egyik volt osztálytársam az, de nem voltam biztos benne. Aztán, mint egy tini, elkaptam a fejem, és kitartóan elkezdtem bámulni az alagút falát. Éreztem, hogy ő is néz, gondoltam ő a fiú, ha megismer, majd megszólít – de nem történt semmi. Aztán eszembe jutott: mi van, ha ő sem biztos benne. Rendszeridegen vagyok én ebben a városban, normális, ha bizonytalankodik, én vagyok-e. Végül nem adtam esélyt egyikünknek sem: tudatosan hátrébb szálltam a kocsiba, de a harmadik megállónál, ahol leszállt, még elkaptam a tekintetét a tömegen keresztül. Félelmetes, de még akkor sem voltam biztos benne. És szégyelltem magam.

Nálunk a családban van, akinek komoly mentsége van az ilyen helyzetekre. Apunak köztudottan borzalmas az arcmemóriája (én pedig büszke vagyok rá, hogy nem próbálja ezt kompenzálni – értsd nem szólít le mindenki úton-útfélen, hátha ismerősbe botlik), de mivel köztudott róla, nem szokás megsértődni a dolgon. Nekem viszont jó az arcmemóriám. Legalább is az volt – tegnapig.

Nem ezért szégyellem magam. Hanem mert (talán) nem ismertem meg valakit, akivel 8 évig egy osztályba jártam. Valakit, akivel ha nem is voltunk országos barátok, de jól kijöttünk, akivel utoljára a tízéves osztálytalálkozón találkoztam. Valakit, akit fel kellett volna ismernem. És nem csak ezért szégyellem magam. Hanem mert (jobb híján) a bambulás mögé bújtam zavaromat álcázni, ahelyett, hogy odaléptem és megszólítottam volna vagy legalább köszöntem volna neki. És én egyiket sem tettem.

Persze lehet, hogy nem ő volt az, és emiatt nem is lenne jelentősége az esetnek. De nem vagyok benne biztos. És nem tudom megmagyarázni, miért csináltam. Nem az exem, akit szeretnék elkerülni, nem egy, jól a lelkembe taposó ismerős, akire haragszom. Ő egy srác, akivel együtt nőttem fel, akire egyébként kíváncsi vagyok, hogy mi történik vele az életben – még akkor is, ha csak 3 megállót utazunk együtt. Mégis elbújtam. Tulajdonképpen nem előle – saját magam elől. Nincs magyarázatom, hogy miért.

 

Fotók: pixabay.com