Azt hiszem, kevés olyan dolog van, ami annyira elbizonytalanítaná a kedves „első gyerekes” szülőt, mint az öltöztetés. Főleg, ha téli a gyermek. És főleg, ha a szülő bizonytalan típus. Olyan, mint én. Paraanya, na. 

Mert hogy idén télen nem annyira téli az időjárás. Illetve nem csak. Karácsonykor konkrétan plusz 8 fokban jöttünk haza a kórházból, közben azért volt egy-egy mínusz is (a mínuszokról mindjárt, én aztán be tudom húzni magam a csőbe…), tegnap meg plusz 13 fokot mutatott a hőmérő. Mindez óriási dolog (úgy értem pozitív), főleg a 6 hetes babával, ki lehet menni büntetlenül, hadd legyen friss levegőn (hurrá influenzaszezon!), kicsit süt a nap is, nem kell aggódni, hogy megfázik a mínuszokban. (Apropó mínuszok! Ezzel kapcsolatban van egy elég – ma már – nevetséges történetem, a már korábban emlegetett fiúbarátom és felesége szerintem a mai napig a hasát fogja a röhögéstől, ha a sétánk előkerül, mert mint sokat olvasott és szakkönyvekből képzett friss paraanya, én bizony kijelentettem, hogy mínusz 5 fok alatt mi nem megyünk PiciLával (PiciLá – maradjunk ennél a becenévnél) sehová. Mert azt olvastam, hogy nem lehet. Egy darabig. Pont. Mert túl pici. Pont. Mert a mínusz 5 fok a lélektani határ. Pont. Minderről persze megkérdeztem a védőnőt. És a szoptatási tanácsadót is. És még egy védőnőt. Azt ne mondjam, hogy mindenki furán nézett rám. Mínusz 5 fokban megállt volna az élet szerintem – de hát boltba mégiscsak kell menni vagy épp tanácsadásra, más az első, második, sokadik gyereke miatt mozdul, és persze főzni se ártana, de ahhoz ki kell menni…Szóval a mínusz 5 fokos elmélet megbukott, bár barátaim előszeretettel emlegetik, ha beszélünk,  amikor mi éppen sétálni indulunk.

Tehát tegnap tavaszias meleg volt. Így hát nem az alulöltöztetés, hanem a változatosság kedvéért a túlöltöztetés miatt aggódtam. Mert ugye adjál a gyerekre egy réteggel több ruhát, mint ami rajtad van. Na jó, de mi az az eggyel több? És ha fázós vagyok? Vagy ha pont nem? És kell a zokni? Vagy a kiscipő? Vagy mivel olyan pici, akkor nem kell? De ő fekszik a babakocsiban. És nem mozog. Én meg igen. És különben is…úgyhogy mondanom sem kell, ma indulás előtt beszéltem egy novemberi, aztán egy márciusi gyermek anyukájával, hogy mit adjak a babára, előtte azonban felhívtam a fent említett barátaimat is, akik azt mondták, ha véletlenül lehűlne az idő, nehogy kint maradjunk (mínusz 5). Ha-ha.

Nyilván, innen a gép elől elég dilis ez az egész történet. Hőmérőkről és mínuszokról és pluszokról írok, megfázásról és féltésről beszélek, jelen esetben túlféltésről. Nincs mit tenni, ezt még szokni kell. Mert lehet, hogy van ösztön, de hogy nem ismeri az időjárást, az tuti biztos. Tudni illik nem az a bajom, hogy fázik vagy sem, hanem hogy nem tudom értelmezni (legalábbis attól tartok) a jeleit. Állandóan nem taperálhatom a tarkóját, hogy melege van-e. Ő meg nem tudja megmondani nekem (még), hogy fázik-e vagy szuperül érzi magát a kocsiban. Ja, hogy majd jelez. Aha, sír. Sír, ha fázik, ha melege van, ha éhes, ha szomjas, ha felébredt, ha nagyon álmos, ha unja a banánt, ha bújni akar, ha…Mint úgy általában. Én meg majd látom, ha nem érzi magát komfortosan. Szuper! Egyszer biztos látom majd, de nem hat hét után…

Azért tanulsága is van a mai napnak: ahogy a saját gardróbodban találsz mindenféle évszakhoz illő ruhákat (de télen legalábbis tuti van vékonyabb őszi), úgy a gyermek szekrényében is legyen előkészítve vastagabb, vékonyabb ruha, ha az időjárás meglepne. Ha másért nem, hogy lehessen órákat totózni, mit vegyen fel a baba, míg végül maximum a séta elodázása mellett döntesz. Én majdnem így tettem. Szerencsére csak majdnem.