Egyedül, mobiljukat nyomkodva reggeliznek a magyarok – olvasom ma, kivételesen a laptopom előtt ülve, miközben ebédelek. A kivétel a laptopnak is szól meg az ebédnek is, jellemző, hogy PiciLá mellett a fotelban eszem, ha ketten vagyunk, és valószínűleg marad is ez a szokás, amíg el nem jön az etetőszékes időszak. (A másik lehetőség, hogy apukájával együtt eszünk, ilyenkor a baba a hordozóban csatlakozik a konyhában.) És persze van, hogy evés közben a mobilomat nyomkodom. Azt hiszem, ez baj. Mert akkor nem a babával foglalkozom.

Persze magyarázhatom az egészet azzal, hogy óriási az információéhségem, szeretek képben lenni és bírom a jó fotókat, ezért kattogok állandóan az online (közösségi) térben, de ha jobban belegondolok, valójában arról van szó, hogy amióta létezik az okostelefon (és nem, nem  a mobil), elfelejtettem mit kell csinálni, ha egyedül vagyok. Pl. élvezni a pillanatot, megfigyelni a körülöttem lévő világot, pihenni, jelen lenni. Ezt határozottan erősíti, hogy a különböző alkalmazások jóvoltából sokkal több emberrel vagy éppen több időpontban tudom tartani a kapcsolatot, így aztán mindig lenne alkalom, hogy valakinek visszaírjak. Ez a jelenség pedig jócskán növekedett  azóta, hogy PiciLá megszületett, mivel alvásidőben (amit néha szeretettel kiiktat) vagy a háztartási feladatokat tudom intézni, esetleg eszek vagy éppen sétálok vele, ezért főleg a szoptatási idő a mobilnyomkodás ideje. (Oké, őszinte leszek, az éjszakai szoptatás az olvasás ideje, nagy könyvmoly vagyok, most is állandóan olvasok, ha lehet, és ez korábban is így volt.)

Tehát együtt vagyok a gyerekemmel és nyomkodom a telefonomat. Elég szánalmasan hangzik. Persze nem arról van szó, hogy 24 órában folyamatosan, hogy minden játék idején, vagy hogy először a mobilért nyúlok és csak aztán a babáért, de tény, sokat van a kezemben a telefon. És ez nem jó. 

Mert a gyerekemtől veszem el az időt. A majdnem hat hónapostól, aki az ébrenléti idejének 150 százalékában engem és rám figyel. Aki tőlem tanul. Aki látja, hogy ott vagyok-e. (Meggyőződésem, hogy helyenként azért nyekereg, mert érzi, nem vagyok ott – és neki aztán magyarázhatom, hogy milyen irtó érdekes az a gazdasági értekezés, izgalmas-e politika vagy mit posztolt XY ismerősöm a világ másik feléről.) PiciLának mindez édesmindegy. Őt egy dolog érdekli: hogy a vele foglalkozó felnőtt (esetek nagy százalékában anya) végig, teljes figyelemmel ott legyen. Játék esetén, program esetén, séta esetén, minden esetén.

És nem csak miatta. Magam miatt is. Mert előfordulhat, hogy lemaradok valamiről. Valamiről, ami fontos. És most nem csak arra gondolok, hogy nem veszem észre, ha megpróbálja leszedni a kiságy feletti zenélő forgó egyik figuráját (pedig megpróbálja), vagy hogy beszorul a keze a matrac mellé. (Paramami millió ilyen esetet tud 3 másodperc alatt sorolni.) Hanem hogy lemaradok az olyan pillanatokról, amikor figyel, amikor együtt nevethetnénk, amikor biztatni és dicsérni kell, mert új mozgást tanul, mutat be, gyakorol, amikor visszajelzésre vár. 

Talán nem ébredtem most későn ezzel a gondolattal. Egy biztos, nagyon nem szeretném, ha mi is azok közé a családok közé tartoznánk majd később, ahol a szülők napi 7 percet foglalkoznak a gyerekekkel, vagy épp azon szülők közé, akikhez nem tudnak fordulni a gyerkőcök, mert állandóan dolgoznak, a mobiljukat nyomkodják, nincsenek jelen. Úgyhogy most befejezem ezt a bejegyzést és odaülök a majdnem hat hónapos mellé, aki kivételesen édesdeden alszik, és nézem, amíg lehet. Mert ez a pillanat is ugyanolyan mint a többi – ugyanolyan megismételhetetlen.

 

A fotók illusztráció, forrás: pixabay.com.