D. Tóth Krisztát én akkor szerettem meg, amikor még szerkesztő-riporter-műsorvezető volt, és szépen lassan sikerült követni a pályáját (szigorúan a képernyőn keresztül), publikációit, majd akkor is, amikor a televíziózásnak búcsút mondott, és az írás felé fordult. Mindig szimpatikus volt nekem, és kíváncsian vártam, amikor beharangozták első megjelenő – felnőtteknek szóló – regényét, a Jöttem, hadd lássalak címűt. Mégsem ez volt az első találkozás, hanem a második kötettel sikerült összekeverednem. Éva (néni), aki a gimnáziumban volt hosszú évekig osztályfőnököm, és 25 testvéremmel együtt vigyázó második anyám, a középiskolába való vissza-visszatérés idején mindig ajánlott egy-egy könyvet. Egy-egy kortárs alkotást. Egy-egy nagyon jó könyvet. Bízom az ízlésében, és amikor legutóbb újabb olvasmányokról beszéltünk, D. Tóth Kriszta fent nevezett könyvét ajánlotta. Mert hogy minden nőnek olvasnia kell.

A Húszezer éjszaka egy házasság kiragadott pillanata, egy, a negyvenes évei elején járó nő szembenéz a hosszú évek óta tartó kapcsolat adta nehézségekkel, a monoton hétköznapokkal, és problémáival. A fülszöveg szerint Helga – ő a főszereplő – sikeres életvezetési tanácsadó, boldog családi élettel, két gyerekkel, megbízható barátnőkkel, de egy találkozás felkavarja a körülötte lévő állóvizet. Választani a kiszámíthatatlan izgalmas és a szánalmasan tökéletes élet között, újraélni az ifjúkori borzongást, vagy elfogadni és a harcolni a közösen felépített élet mellett – alapvetően ezek a fő kérdései a regénynek. Meg az, ami talán mindannyiunkat izgat – lehet-e egy életen keresztül ebben a világban egy ember mellett boldogan élni.

Helga amúgy eléggé lelkizős – ez az olvasók nagy részének (mivel úgyis nők fogják többen olvasni szerintem) valószínűleg bejön majd. Szépen vezeti fel a dilemmát, alapvetően hiteles a főszereplő fejében játszódó gondolatsor, a kapuzárási pánik. Nem, szebben fogalmazok, az érett felnőtt lét megélése. Már csak azért is hiteles, mert (legyünk őszinték), kinek nem fordul meg a fejében, akár 10-20 év együttélés után, hogy vajon örök időkre így marad-e, legyen a kérdező akár nő, akár férfi. Az pedig külön szimpatikus, hogy végre nem a megcsalt/elhagyott nő szemszögéből élünk át egy párkapcsolati válságot. De a vége kicsit hirtelen. Túl gyorsan zárja le, túl gyorsan dönt Helga. Engem személy szerint jobban érdekelne, hogyan, mennyi idő alatt cseng le benne az egész, amíg helyre kerülnek a dolgok, az érzelmek, amíg elfogadja magát és a döntéseit. D. Tóth Kriszta egyébként azt írta a megjelenéskor „egy egész generációnyi nő kétségbeesett reményvesztettségének és boldogságkeresésének története”. Én pedig valahol azt olvastam, hogy az író azt nyilatkozta a történetről, vele sohasem történt meg, de a környezetével sokszor beszélgetett a témáról. Talán ezért érzem a végét hirtelennek. Talán azért, mert (majdnem) egy másik generációhoz tartozom. Minden esetre bízom benne, hogy az említett generációnyi nő akár e könyvvel, akár nem, de megtalálja a reményt és a boldogságot is.